Miután szerencsésen túléltük a repülést (s közben megutáltuk Párizs förtelmes repterét - szegény deGaulle biztos nagy ember volt, de amit a nevét viselő repülőtér produkál, az minden tekintetben kritikán aluli, ha lehet, kerüljék el!), San Franciscóban már harmadmagával várt ránk Hal Krueger, hogy azon nyomban Sacramentóba szállítson minket. Mivel kiderült, hogy a tenorszaxofon nem érkezett meg (már Budapesten elakadt, két nappal később hozták utánunk sérülten, a tuba is kapott kisebb-nagyobb ütéseket), kissé késve hagytuk el a repteret, s így az Újvilágba először ellátogató Mátrai fivéreknek (l. 4. kép lent) várniuk kellett arra, hogy megláthassák a tipikusan amerikai utca- (ill. autópálya-)képet. Itthon már este volt, ott még százágra sütött a nap (az időkülönbség kilenc óra), s még a San Franciscót ötödszörre látó főbohém is bőszen fotózta a friscói belvárost az Öböl-hídról (Bay Bridge - l. fenti kép). A sacramentói fesztivál után aztán ismét irány San Francisco, ahol felvettük a bérelt kocsiainkat, s azokon nyűttük a hátralévő nyolc nap kilométereit. Két jó kis egyterűnk volt (5-9. képek), amikbe nem csak belefértünk (csomagostul, hangszerestül, tubástul, kölcsönbőgőstül, kölcsöndobostul), de az unatkozó utasok még DVD-t is nézhettek. A fogyasztásuk is átlagos amerikai zabálás volt: kb. 15 liter 100-on (persze gallonból és mérföldből átszámolva). A benzin egyébként csúcsokat döntögetett: egy gallon (3,78 l) 2 dollár harminc centbe (szűk 500 Ft) került - tehát a fele az itteni árnak, igaz, hogy a négy-ötsávos pályákon 5000 köbcentis négykerékmeghajtású dögökkel százzal egyedül cammogó kövér átlagamerikai így is jóval többet költ üzemanyagra, mint mi. Miért is nem írták alá a kiotói egyezményt? Hát nem egy környezetkímélő ország, annyi szent...

Minden tipikus amerikai volt. Ahogy a filmekben. A szálloda, a kocsik, s az időjárás is. Meleg, pálmafa (2-3. kép), elvégre Kaliforniában vagyunk... Az árak? Józsi 5 dolláros hívókártyával háromnegyedórát telefonát haza (4. kép). Egyébként a Józsi által vezetett kocsi tetején időző sirály is túl amerikai volt ahhoz, hogy igaz legyen - pedig igaz volt (5. kép). Azért a rosszabb időben sem volt túl borús hangulatunk (7-9. kép), bár időnként kifáradtunk (l. Attilát a 6. képen).

Odafelé a bandafőnök szinte végigaludta a repülőutat, tehát kép sem készült. Visszafelé sem sok - akkor ugyanis többnyire sötétben repültünk. Az utolsó szakaszon is egy kedves (ráadásul kecskeméti) utastársunk fényképezte le az alkonyi Alpokat nekünk:

Persze a visszaút nem itt kezdődött, hanem San Franciscóban - miután leadtuk a bérautókat, nagy nehezen betuszkoltuk az összes csomagunkat a vezető nélküli, ötpercenként járó elektromos vasútba (na persze magunkkal együtt - 1. kép), s elsuhantunk a reptérig. A tizenakárhány órás transzatlanti repülőút nincs dokumentálva, ott Tamás részéről négy film megtekintésén, három sakkparti lejátszásán és két étkezés derekas elfogyasztásán kívül más nem is történt. Párizsban már némileg lemerült akukkal vettük tudomásul az újabb néhány órás tétlenséget (l. 2. kép), az utolsó repülőutat a szűkös helyek ellenére már viszonylag kényelmesen ki lehetett bírni - bár a hangszerek nem nagyon bírták, a tenorszaxit is javítani kell, a tubának egyes csövei meg egyszerűen megrepedtek. Viszont minden csomag megjött, s biztos, ami biztos, Zoli itthon megcsókolta a ferihegyi anyakövezetet (9. kép).