17., vasárnap
Reggel nyolckor indulunk. A bérelt busz bal hátsója lapos, az M0-ásnál két órát várunk, mire kicserélik (a tulaj intézi, rendes ember), így fél tízre érünk Riminibe, fáradtan, piszkosan, éhesen. A szálloda (Ramada) viszont a tengerpartra néz, miután meghallgatjuk az aznap esti koncertet, még vacsorát is kapunk. A vacsoránál az esti zenekar olasz zongoristája rögtön azt kérdi: "Who is Attila?", majd amikor kezet ráznak, közli, hogy ő CD-ről és közös ismerősöktől már tudja, hogy Attila milyen nagyszerű zenész. Szó se róla, a zongorista (Paolo Alderighi) se kutya...

18., hétfő
Délben (nehogy megfázzunk) felkapaszkodunk a busszal San Marinóba. Este a koncerten (Rimini Jazz & Swing Festival) a tengerparti színpad előtt 2000 ember, kicsit még rozsdásan működünk, de nagy a siker, van a közönségben kinti honfitársainkhoz tartozó magyar zászló is.

19., kedd
Szabadnap. Délelőtt kirándulunk Ravennába, körberohanjuk a legfontosabb mozaikokat, még a klerikálisok is templomtúltengésben szenvednek. Délután forró tengerparti homok, profi napozóágy a szálloda különbejáratú partszakaszán - mint másnap kiderül, nem ingyen, sőt...

20., szerda
Hogy lássunk is valamit, nem az autópályán megyünk Firenzébe, hanem a hegyeken keresztül. A kisbusz kiköpi a tüdejét a lehetetlenül meredek és szűk szerpentineken, de röpke négy óra alatt csak eljutunk a Mediciek városába. Itt legjobb szándékom és a kiírt tiltások ellenére is végül a belváros sikátoraiban kötünk ki a kisbusszal, ahonnan a feltúrások miatt csak az egyirányú forgalommal szemben evickélek ki valahogy. Amíg a többiek körberohanják a dóm környékét, én a buszban izzadok a hangszerekkel, cuccokkal, már úgyis harmadszor járok itt - igaz, mindig csak néhány órára. Szaladunk tovább Lucca mellé, ahol egy filmekből ismerős jellegű nemesi villában szállunk meg a toszkán hegyek oldalában. A házigazda (aki Olaszország legjobb olívaolaját állítja elő, övé az egész hegyoldal) maga szolgál fel, aki jó helyen akar lakni, oda mehet nyugodtan. Este népünnepély van a faluban (Marlía), valami fesztiválnak hívják ezt is, mindegy is, micsoda. Egyszerű erősítés, jó hangulat, jól is játszunk. Kár, hogy Gyuri otthagyja a színpadon az övtáskáját az összes pénzével, iratával. Még nagyobb kár, hogy csak a villában veszi észre éjfél után. Azért megnyugtatjuk, hogy meglesz az másnap, jó népek ezek.

21., csütörtök
Az éjjeli SMS után reggel telefon, a Luccai Kereskedelmi Kamara elnöke tűzpiros Alfa Romeojával hozza Gyuri övtáskáját. Elindulunk a városba, ahol én buszt őrzök, a többiek körberohanják Luccát is egy óra alatt (nekem erre novemberben majdnem két órám volt!), majd tovább Ascona felé. Az Appenini-hegységet leküzdjük, Parmánál nagy szél, Milánónál tanakodunk, hogy lesz-e időnk bemenni a dómig, vagy legalább Józsi kívánságára a futball-szentély San Siróig. A körgyűrűn megállunk egy benzinkútnál, s amikor mindannyian a boltban vagyunk, érzem, hogy ki kellene menni. Joci kinéz, s üvölt is, hogy most törik fel a kisbuszt. Rohanunk, az ifjú digók mutogatják a középső ujjukat és csikorgó kocsival elviharzanak, a jobb első ablak szilánkokban, bent hever egy kalapács, viszont nem volt idejük semmit megfújni. Két órát várunk a rendőrökre, akik egy perc alatt elintézik a jegyzőkönyvet. Közben telefonáltam Asconába, hogy nem érünk oda időben, közlik, hogy mindent elvisznek a hotelbe, oda menjünk, ne az irodába. Hotel Losone, a szomszéd városkában. A fene egye meg, hogy miért nem tudnak minket drága belvárosi szállodában altatni, ahonnan minden közel van! Kocsikázhatunk meg gyalogolhatunk minden nap.
Mindegy, haladunk a milánói körgyűrűn (se dóm, se San Siro). Ablakunk nincsen, de van legalább egy kemény olasz kalapácsunk. Majd itthon elárverezzük a legőrültebb Bohém-rajongók között. Végül odaérünk időben Asconába, de nem megyünk az irodába, már vár minket minden a szállodában. Póló, személyre szabott menetrend, kaja- és piajegyek, műsorfüzet, spéci zenész fesztivál-nyakbaakasztó. Kiderül, hogy mindenhová visznek majd minket, s hajnali fél négyig bezárólag vissza is hoznak, csak oda kell sétálni a belvárosi fesztiválbusz-parkolóhoz. De ami a legjobb: a hotel ötcsillagos, saját 18-lyukú golfpályával (na, ezt nem használjuk), pazar hegyek között, korrekt medencével, napozóágyakkal, pálmafákkal, afrikai kunyhó-jellegű kinti bárral. Azt rögtön látjuk, hogy enni nem ott fogunk, nyolccsillagos árak vannak (fél óra Internet öt frank, következő lehetőség 4 óra, csillagászati díjszabásért). A kétágyas szobaár 63 ezer forint egy éjszakára, nyolcunk 10 napos ittléte 2,5 millió forintjába kerül a fesztiválnak (ebből nyilván kapnak kedvezményt, de akkor is sok - mi csak nyolcan vagyunk, de gyors számításaim szerint legalább 1500-2000 vendégéjszakát kell kifizetnie a fesztiválnak, hiszen 250 zenész van jelen). 2,5 millió: én négyszer ennyiből csinálok egy egész Bohém Fesztivált, egy hét alatt 10-15 városban. Igaz, Kecskeméten nincsen ötcsillagos szálloda, pálmákról, hegyekről és Lago Maggioréról nem is beszélve.
Szóval besétálunk a városba, bepizzázunk, majd öten hallgatunk egy kis muzsikát: Matthias Seuffert barátunkat és a European Saxophone Quartet-tet. Nagyvonalúan meghívom a többieket egy italra, ne az utcáról hallgassuk a zenét. Hamar megbánom, 11 svájci frank a kávé is, az üdítő is, hamar otthagyok kilencezer forintnyi helyi pénzegységet. Viszont a zene jó, Nicolas Montier párizsi szaxofonossal nem tudunk betelni.

22., péntek
Elromlik az idő, szakadó esőben megyünk el Mikivel a legközelebbi Ford szervízbe a hegyek közé, ahol megrendelik az üveget (aminek a helyén most egy szigetelőszalaggal odaerősített átlátszó esőkabát díszeleg). Az Ascona Jazz Fesztivál éttermekben, hotelekben és szabadtéri színpadokon (meg egy jazzsátorban) zajlik, mi a tóparti Seeschloss (pontosabban Castello) nevű hotel éttermi teraszán kezdünk. Két órát kell minden nap muzsikálni. Hideg van, esik, a fogadtatás azért jóval melegebb, kezdésnek rendben van. A végén megjelenik Scott Robinson New York-i szaxofonkirály (később kiderül, hogy kiválóan kornettezik is), vigyorog, gratulál és tudja, hogy játszottunk Joe Murányival. Egyszerre öt-hat helyszínen megy a zene, belehallgatunk a többiekbe is, sok a nagy név, felsorolni most hosszú lenne (meg kell nézni a www.jazzascona.com oldalt). A szabadtéri fesztiválnak - pláne a Lago Maggiore partján - különösen jó hangulata van, de zenehallgatásra egy zárt tér alkalmasabb lenne. Mindegy, a New Orleans-i feketék akkor is jók, ha rosszak.

23., szombat
Délben a Piazetta Ambrosolin játszunk (itt léptünk fel két éve, ide jött el minket meghallgatni a fesztivál művészeti igazgatója - szemtelenül fiatal, lehet, hogy van már harminc éves, de van egy jól menő szállodája). Az olasz tulajdonosok (igen, itt mindenki olasz, ez Svájc olasz része, a közönség persze abszolút nemzetközi) fennhangon, boldogan üdvözölnek minket, biztosak benne, hogy mi hozzuk meg számukra a biztos bevételt. (Noná, itt volt 11 frank a kávé.) Szó se róla, tele van a hely, a hangosítás gyenge, a közönség viszont jó, meg mi is. Régi holland barátaink hűséges pulikutyaként követnek. Új hódolónk is akad néhány, zenész, fesztiválszervező is van közöttük, néhány jövőbeni holland, német meghívás is körvonalazódik.

24., vasárnap
Napközben fürdőzés a hotel pálmafákkal körített medencéjében, gőzfürdőzés, gyakorlás (minden napra egy új szám van előirányozva - dolgozzunk is, ha már nyaralunk...) Este az egyik főszínpadon játszunk, itt végre jó a hangosítás, jól is játszunk, nagyon sokan vannak és zabálják a zenekart. Mi meg az ingyensört. Attila képviseli a bandát a jam session-ön, élményekkel tele tér haza hajnali négykor (én sem alszom még, nehéz elviselni, hogy nem tudom megnyerni a számítógépes kártyajátékot). A befutott zenészektől a buli kedvéért ideutazó ausztrál muzsikosokon keresztül a zseniális kilencéves holland csodadobosig mindenféle figura volt az örömzenélésen - még jó, hogy sörgyár az egyik szponzor.

25., hétfő
Iszonyatos vihart ígér a meteorológia estére. Mi szerencsére délben játszunk az előző napi színpadon. A szemben lévő étteremben kellene, de ott nem férünk el, egyből felküldenek minket a színpadra. Az étteremnek talán így is jó a forgalma. Minket viszont tízszer annyian hallanak. Jó a hangulat, bár szinte teljesen akusztikusan játszunk. Hűvös, szeles az idő, de még nem esik. Egyébként félelmetes, hogy a tóparti sétány összes vendéglője egyébként is állandóan tele van, de így különösen, ha szól a zene. Még hidegben is. Délután aztán rákezd, s egész éjjel szakad. Meg fúj a szél. Mi meg a hotelszobában tesszük a semmit. Ehhez mindenki ért. (Attila például bőszen hangszerel mellettem az albertirsai fúvószenekarnak. Napi néhány órát. A turné végére talán be is fejezi.) A szállodában csörög a vonalas telefon, a Klubrádió készít velem interjút a rimini koncert kapcsán - azért beszélgetünk Asconáról is, ha már...

26., kedd
Nem tudjuk már követni a napokat. Ma ismét Piazetta Ambrosoli. Ez talán a turné mélypontja, ami a produkció színvonalát illeti, de a fogadtatásból ítélve ez csak nekünk tűnik így. A közönség imádja a változatos repertoárt, a magyar számokat, a két hegedűt, na és hát a tölcséres hegedűt (mindenkinek pózolok, filmezik, fényképezik megállás nélkül), jaj, és Miki, hát ő egy cukifalat (mindenki tudja a nevét, persze, ezt már megszoktuk, ez mindig így van). Az enyémet is tudja például az amerikai bendzsós, Cynthia Sayer, kár, hogy Bényei Tamással kever - látszik is az arcán a csalódás. Én csak vigyorgok hozzá magamban, mert a félreértés már egy előző email-váltásból kiderült - akkor nem magyarázkodtam, majd meglát. Hát meg is látott. Azért hallgatott belőlünk egy kicsit és szépen mosolygott. A koncert előtt közös barátunk révén odajön egy udinei fesztiválszervező (egyébként holland az istenadta), s rezzenéstelen faarccal elmondja, hogy ugyan nehéz lesz meggyőzni a kollegáit, akik nem ragtime-pártiak, de meghívnak majd minket a fesztiváljukra. Gondoltam magamban, azért hallgassa meg előbb a zenekart. Néztük a koncert alatt, ugyanolyan savanyú ábrával ült végig, a lelkesedés csírája sem látszott rajta. Egyik helyi magyar rajongónk, a profi táncos Sárika (néni) a szünetben ismét kiköveteli a Május van, az orgona virágzik című slágert (elhozta kilencvenéves, miskolci édesanyját is, hadd hallja a derék magyar legényeket), a férje (párizsi művész asconai műteremmel) két saját posztert ajándékoz nekünk.
Attila a jam session alatt éjjel fél kettőkor a budiban összeakad az udinei manussal, aki pisilés közben elmondja, hogy szinte biztosak lehetünk a meghívásban. Állítólag pisilni is csak faarccal tud.

27., szerda
Svájci mentorunk (unsere Swiss Mama, Lilly) felvisz minket kirándulni a hegyekbe. Ez azt jelenti, hogy rábeszéli a bandát (nem tart sokáig), hogy felvonóval és libegővel menjünk fel a Locarno fölötti hegyre. Hát, mit mondjak, megéri a 30 frankot. Felülről az egész Lago Maggiore, az Alpok, a francia négyezresekig, csodálatosan tiszta az idő, tűz a nap. 1300 méter, majd a felső kilátó 1700 méter környékén van. Mikivel, Gyurival hármasban még mászunk felfelé egy kicsit, közelítjük a 2000 métert, onnan még jobb a kilátás, csak kicsit megizzadunk. Már a kitörölt fényképek helye is betelt mindenki gépén, csak nézni lehet a tájat, de azt lehetne napestig.
Este az egyik fő helyszínen, a jazzsátorban játszunk. A svájci TV készít felvételt (a program szerint), de Németországban lesz belőlünk egyórás műsor, interjúval. Jók vagyunk, a közönség lelkes, ráadást követelnek, a szervezők azt mondják, szabad. Játszanék még órákig, a zongora mellől hátrafelé a tavat látom a hegyekkel - közvetlenül a tóparton van a sátor, gyönyörű a környezet. A fesztivál eleje óta követ minket egy holland zenész, aki az elején még a dicsérő mondatok mellett kritizált egy kicsit (igaza volt egyébként). Aztán egyre szebbeket mondott, két napja már fűnek-fának terjesztette, hogy "ez a legjobb zenekar az egész fesztiválon" (nekem meg is magyarázta: az amerikaiak csak idejönnek, hakniznak, játszanak egy-két szólót, aztán hazamennek, de nálatok munka van, hangszerelés, komoly, nehéz játszanivaló, próba stb.), ma a TV-s koncert utolsó száma után felpattant, s állva tapsolt. Őszintének tűnt a mosolya.

28., csütörtök
Délelőtt betették az új üveget a buszba (s azonnal adtak egy kis Mazdát, hogy azzal menjek vissza Losonéba, ne várjak órákat a szervíznél). Délután már megint Piazetta, új közönség, új számok (még mindig van néhány), új zongora (a régit - szintén koncertzongora - szétverték, de azonnal kicserélték másikra). Holland barátaink (tizenöt éve szeretnek-követnek minket) adnak az ujjamra tapaszt, hogy ne fájjon (megárt a sok zongorázás a túlvágott körömnek), s ismét összejön egy-két későbbi meghívás-ígéret (olasz, angol). A koncert előtt elhalad előttünk a holland menetzenekar, a fenekét utánozhatatlanul rázó fekete "grand marshall" vezetésével - aki nem csinál semmit, csak nyitott napernyővel táncikál a zenekar előtt. Egyébként három marching band vonul az utcákon le, s fel, szinte állandó jelleggel, az egyiknek rezgőhájú táncoslányai is vannak.

29., péntek
Csoda történt. Megint meghallgatott minket az udinei holland, és mikor szünetben odajött hozzánk, vigyorgott. Másnál ez maximum mosoly lenne, de az ő arcán határozottan kicsattanó jókedvnek tűnt. Megint elmondta, amit már két napja, csak most hihetőbbnek tűnt. Lassan kezdjük elhinni, hogy tényleg minket tartanak sokan a legjobb zenekarnak, olyan sokan mondják. Különösen jól játszunk, kezd beérni a majd' kéthetes összeszoktatás. Élvezzük, a közönség megőrül, követelik a ráadásokat, magukévá is tesznek 40 CD-t, a végén elénekeljük a főnökasszonynak a Good night, ladies-t. Senki nem röhögi el, kultúráltan szól, én is majdnem meghatódom. A közönség viszont meghatódik. Odajön egy angol hölgy, mély meggyőződéssel, szinte tényként közli, hogy mi biztosan NAGYON híresek vagyunk Magyarországon. Mondom, hogy még a miniszterelnöknél is ismertebbek vagyunk. De legalábbis jobbak. Egy svájci rajongónk produktívabb ötlettel áll elő, 2008. augusztus 27., mondja, a részleteket majd egyeztetjük. Ez, ugye, még egy fesztivál-meghívást jelent. A többiek vissza a szállodába, én ki a strandra (egyszer csak megmártózom 10 nap alatt a Lago Maggiore-ban), aztán órákig csak megyek színpadtól színpadig, jobbnál jobb zenéket hallgatva (közben persze mélyen meggyőződve arról, hogy mi vagyunk a legjobbak...) Benny Goodman gitárosa, Chris Flory elkéri Gyuri gitárját, mert az övében elromlott az elektronika, bele is törik a nyelvük a Györgybe is, meg a Mátraiba is, mire megköszönik a színpadon kétszer is, hogy aztán ne használják egyszer sem. A végére odaér Joe Cohn New York-i gitáros (még csak nem is hasonlít a Grünre), s az ő hangszere szimpatikusabb Chrisnek. De legalább Gyuri gitárja végig ott virított a színpadon. Én meghallgatom még a Riminiben megcsodált olasz csapatot (elsősorban a fiatal majlandi zongorista, Paolo Alderighi kedvéért), a végén még megmutogatja, hogy milyen akkordokat és egyéb furfangokat talált ki a Tiger Raghez, majd hazamegyek. De legalább tudom, hogy 2009-ben ott a helye a Bohém Fesztiválon. Hallottam már három éve Breda-ban, azóta semmit nem romlott...

30., szombat
Az utolsó asconai nap. A színpadon már koncert előtt csak a hülyeség megy, poén poén hátán - hál' Istennek, a sulyok nem vetül el, pedig sokan értik a magyar szót. Előző nap még egy svájci német is megszólalt magyarul, ráadásul folyékonyan (hja, a magyar lányok csodákra képesek...) Megszületik az újabb meghívás, ezúttal Stuttgartba, lemezfelvétellel egybekötött koncertre, 2008 januárjára. A legutolsó Strike Up The Band CD is elfogy (otthon még van azért) - igaz, tényleg jók vagyunk, élvezzük is, egyre több a meglepő zenei ötlet, sok rég vagy soha nem játszott nótát is elővettünk a turné alatt, jó ez a kis belső vérfrissítés. Miki a reggeli bevásárlásnál óriásit taknyol, de legalább fájó és vérző térdével egyre öregesebben mozog, a Ragtime Dance-ben különösen muris. Kár, hogy a mozgáskoordinációja hiányosságait a színpadon lévő italom is megsínyli. Zoli lépten-nyomon fényképezget a színpadon Attila gépével, majd elénekli magyarul a Bill Bailey-t. A Viessmann és Hőérzet által szponzorált tölcséres hegedűt itt is imádják. Ennyi fénykép és videó még sosem készült rólam.
Az utcán már mindenki köszönget, vigyorogva integet és gratulál. Tavaly Sedaliában volt csak a trióval ennyi haverunk. Mindenütt van egy-két ember, aki hallott minket valahol az elmúlt 15-20 évben, de ennyi ismerős zenészt és ismerős jazzrajongót talán még sehol nem láttam egy helyen. Az idő csodás, Asconával, a tóval nem lehet betelni, de azért már jó, hogy a végét járjuk. Attila még búcsúzóul az áruházban hagyja a mobilját, mikor felhívom, csak franciául és olaszul hajlandóak beleszólni, de az információnál persze leadják. Attila mindent elhagy és soha semmije nem vész el. Sokszor nem is keresi a cuccait, tudja, úgyis meglesz minden.
Este még játszunk egyet a hegyoldali Hotel Ascona teraszán - elegáns, a kilátástól, medencétől elájultunk volna a turné elején, most már teljesen természetes. A zenekar nagyon jól szól, kifejezetten jól érzem magam, finom, elegáns zenét produkálunk, jók a szólók, de megvan a dolog bohémsága is. Folytatnám még két órán keresztül, de vége, bár az úri közönség még kitapsol belőlünk egy ráadást. Utána eszünk, az első hely, ahol desszertet is adnak. Nagy nehezen fogunk magunknak egy buszt a szállodáig, majd jöhet a pakolás hajnalig.

július 1., vasárnap
Mintegy 5 óra alvás után reggel hétkor reggeli, majd hosszas puzzle-ozás után (ez Gyuri kisakkozós, aprólékosan megszerkesztett "buszbapakolási" technikáját jelenti) nekiindulunk. Jaj, de messze van! 1300 km, a nap közepére már fáj a szemem, a kevés alvás mellett leginkább a légkondi meg napszemüveg híján az állandó erős napfény bántja. Az út persze gyönyörű Udine után, s azért megérkezünk este 11 előtt Kecskemétre. Pakolás, gyors kézrázás és menekülés haza. Vége az eddigi Bohém-történelem legfényűzőbb és valószínűleg legsikeresebb Bohém-turnéjának.